Magyar Tarka marha

A magyar tarka szarvasmarha, vagy régebbi elnevezésével magyar pirostarka, egy kettős hasznosítású (tej- és hústermelő), Magyarországon kialakult marhafajta. Őshonos, törvényileg védett háziállataink közé tartozik.

Az első nyugati fajták (például a szimentáli) már a XVII. században, a bajor telepesekkel együtt megérkeztek Magyarországra. A 19. század első felében a kimondottan hústermelő marhának számító magyar szürkemarha helyett igény jelentkezett egy elsősorban tejtermelő szarvasmarhafajta iránt. A döntő fordulatot a dualizmus kora hozta, amikor fokozódott a kereslet a tej és a tejtermékek, és ezzel a korszerű, jobb termelőképességű, igényesebb fajták iránt. Ekkor még az állomány több, mint 90%-át tette ki a szürke-marha, amely részt vett a magyar tarka kialakításában.

Egy 1894. évi törvénycikk alapján elkészült az állattenyésztési szabályozás és a tenyészkerületi beosztás. Ez kedvezett a különböző tájfajták kialakulásának. Az Alföldön szürkemarhabikát, a Dunántúlon szimentálit, a Felvidéken pinzgauit, a Kárpátokban a borzderes bikákat lehetett használni a köztenyésztésben. Így alakultak ki a tájfajták, amelyek közül a legrégibb, és leghíresebb a bonyhádi pirostarka, amely kiváló tejtermelő volt, elsősorban nyugati fajták keresztezésével nyerték. Több marhafajta hatással volt a kialakulására, de főként a Tolna megyei földbirtokosok által Svájcból importált berni fajta. Később tervszerűen beavatkozva a tenyésztésbe két szimentáli bikával javítottak az állományon.

A szimentáli bikák sötétebb piros színt eredményeztek, innen a pirostarka elnevezés. 1890-ben mutatták be Bécsben, majd a fajta a millenniumi kiállításon I. díjat nyert. Azóta is a nemesítésben pirostarka szimentáli bikákat használnak. A bonyhádi marha kettős hasznosítású (régebben hármas vegyes hasznosítású volt), elsősorban kiváló tejhozama tette népszerűvé a gazdák közt, de kiváló a húshozama, és húsminősége, ezenkívül régebben igázásra is használták.

A XX. század első éveiben megváltozott a tenyésztés iránya, a küllem helyett a termelékenység került előtérbe. Kiválogatták a jó termelőképességű egyedeket, majd a továbbtenyésztésük után már küllemre szelektáltak. Az új fajta kialakításába bevonták a tájfajtákat, amelyek a bonyhádi kivételével az 1940-es évekre beleolvadtak az újonnan kialakult magyar tarka fajtába. A magyar tarka szarvasmarha sokféle ősre visszavezethető nagyfokú változékonyságából adódóan a két világháború közötti időben világrekorder tejtermelő egyedek is kerültek ki a fajtából. 1942-re részaránya már elérte a 83%-ot.
 

A két világháború között az állomány homogenitását a szimentáli fajta tenyésztésbe vonásával érték el. Ezzel a keresztezéssel javítani lehetett a magyar tarka tej- és hústermelését és igázhatóságát. Wellmann Oszkár határozta meg először a fajta bírálati szempontjait és törzskönyvezését, elősegítette az egységes tenyésztési célok kialakítását. Kialakult az elit magyar tarka tehén (4000 kg tej/305 nap, 150 kg tejzsír) és az aranytörzskönyv (25000 kg tej, 900 kg tejzsír, 6 élő borjú).

A II. világháborúban az állomány fele veszett oda. Egy 1950-ben hozott rendelet szerint a magyar tarkát kettős hasznosítású fajtaként kell tenyészteni. A nemesítésre irányuló keresztezések nem vezettek kielégítő eredményre, bár kialakult egy fajtaváltozat, a negyedrészt Jersey tejelő magyar tarka. Bebizonyosodott az is, hogy a magyar tarka húsmarhaként is jó eredményeket érhet el. Ám az 1972-ben kihirdetett kormányprogram hatására a populáció létszáma erősen lecsökkent. Ma a szarvasmarha-állomány 18-20%-a a magyar tarka. A fajta tenyésztésszervezésével, genetikai fejlesztésével és nemzetközi képviseletével az 1989-ben alakult a Magyartarka Tenyésztők Egyesülete foglakozik.

Színe sárga-piros-tarka. Élénk, jóindulatú állat. Átlagosan 607 kg élőtömegű, a tehén 600-700 kg, a bika 800 kg. 271 tejelési nap alatt 3208 kg tejet ad. Az alapfajta a tőgy és a tőgybimbó alakulása miatt gépi fejésre nem igazán alkalmas, viszont hústermelő képessége jó. A tejelő magyar tarka génösszetétele 25% Jersey, 75% magyar tarka. Tőgye megfelel a gépi fejésre.

Magyar szürke marha

A magyar szürke marha a Magyarországon őshonos, törvényileg védett háziállatok egyike. Valódi hungarikum, amely szépségével, szilajságával, őserőt sejtető impozáns megjelenésével az Alföld világszerte ismert jellegzetességeihez tartozik.

A fajta létszáma a mélypontját a hatvanas években érte el, azóta egyre emelkedik. Húsa finom rostú, igen ízletes és garantáltan BSE-, azaz kergemarhakór-mentes, de az állatot ma elsősorban turistalátványosságként tartják. A primigenius (őstulok) típusú szarvasmarhák podóliai fajtakörébe tartozik, annak leghíresebb, közepes testméretű képviselője. A XII–XVIII. század között Közép-Európa legkiválóbb hústermelője volt, állománya átvészelt súlyos történelmi időket, és évszázadokon keresztül jelentős szerepet játszott a magyar gazdaság egészében. Az EU a magyar szürke marhát nem hungarikumként ismerte el, mivel Olaszország jegyeztette be saját nemzeti állataként.

A szürke marha eredetéről már régóta folyik a vita a kutatók között, de általánosan elfogadott magyarázat még nem létezik. Az XIX. századi tudósok szerint – közéjük tartozik Kubinyi Ferenc is, aki az első történeti állattani munkát adta ki 1856-ban – a magyar szürke marha honfoglaló őseinkkel érkezett a Kárpát-medencébe.

Az ellenvélemények már korán megjelentek, hiszen az elmélet feltételezi a háziállatok évszázadokon keresztül való változatlanságát, figyelmen kívül hagyva az élőlények változékonyságát, az életfeltételek módosító befolyását. Ennek ellenére az elmélet sokáig tartotta magát, hiszen Hankó Béla még 1957-ben is ezt a magyarázatot tartotta elfogadhatónak. Matolcsi János azonban kimutatta, hogy azok a csontleletek, amelyekre támaszkodva Hankó a megállapításait tette, XII. és XIV. századi török-tatár halomsírokból származnak, és a különbségek közöttük és a magyar szürke marha koponyája között számottevőek. Bökönyi Sándor kutatásai pedig rámutattak arra, hogy a hosszú szarvú magyar szürke marha létezésére utaló leletanyagot legkorábban csak a XIV-XV. századi régészeti anyagban találtak. A kora Árpád-kori szarvasmarhaleletek arról árulkodnak, hogy őseink állatai átlagban mindössze 112 cm marmagasságúak voltak, s valószínűleg hasonlíthattak a Képes krónika A magyarok bejövetele Pannóniába című miniatúráján látható kis testű, rövid szarvú egyedekre.

Miután a honfoglalókkal érkező szürke marhákról szóló elméletet elvetették, még mindig maradt a kérdés: honnan származik a fajta? Több érdekes, jobban vagy kevésbé megalapozott válaszlehetőség született. Bökönyi Sándor a leletekre alapozva jelentette ki, hogy a szürke marha őseit a kunok hozták magukkal. Matolcsi János szerint őseink a magukkal hozott podóliai jellegű és a Kárpát-medencében talált heterogén szarvasmarhákból tenyésztették ki néhány évszázad alatt a magyar szürkét. Ferencz Géza azt az álláspontot képviseli, hogy a honfoglaló magyarok kalandozó hadjárataik során Nyugat-Európából, Itáliából hozták be a fajta őseit. Érdekes, de kevéssé elfogadott elmélet Jankovich Miklósé, aki szerint a magyar szürke szarvasmarhát a Kárpát-medencében domesztikálták a kora középkorban az akkor még itt élő őstulok befogott fiatal egyedeiből. A jelenleg feltárt kutatási eredmények alapján mindegyik magyarázatban lehet igazság, hiszen nem zárható ki, hogy a szürke marha ősei között ugyanúgy volt a honfoglalókkal ideérkezett podóliai típusú szarvasmarha, mint a később betelepült népekkel érkező, s lehetséges, hogy a fajta kialakulásában közreműködött néhány őstulok bika is.

Az állatok színe a kortól függően változik. A borjak születéskor „pirók” színűek, s ezen belül több árnyalatot megkülönböztetnek. A leggyakrabban előforduló szín a sötét pirók, pirók vagy világos pirók. A borjak színe két-három hónapos korban elkezd világosodni, majd szürkülni, s 4-6 hónapos korra teljesen szürkék. A kifejlett szürke marha az ezüstszürkétől a sötét daruszínig terjedő színárnyalatokban fordul elő, a következő árnyalatokat különböztetik meg: ezüstfehér, ezüstszürke, kékszőrű, darvas, daru, sötétdaru, rigószőrű. A bika „kormos” színe általában 3-4 éves korra alakul ki teljesen: nyaka, az alkarja elülső része, válla egy része, a marja, a mellkasa és a hasa oldalt és alul fekete színű, vagy feketével színezett. A túlságosan kormos szín nem hiba, de a tenyésztők nem kedvelik. A bikák szeme körül „ókula”, sötét karika van. A tehenek szarvtövénél a hosszabb szőr homlokkoszorút alkot, a bikák fején ez mint göndör homlokszőr mutatkozik. A szempilla, a fül szegélyszőre és a farokbojt fekete.

A bőr palaszürke színű, de rózsaszín a combok között, a herén, a tőgyön és a fülben. A szájpadlás színe fontos a tenyészállatok kiválogatásánál: színe lehet rózsaszínű, palaszürke és foltos, de a szelekciónál előnyben részesítik a palaszürke szájpadlású egyedeket. A más szájpadlásszín, illetve a bikák túl kormos színe idegen (például maremman) beütésre utalhat, ezért a tenyésztők inkább kerülik őket, így törekednek a szürke marha egységes megjelenésének megőrzésére. A szőrzet színe évszakonként is változhat: a fedőszőr nyáron rövid, vastag, egyenes, télen tömött és hosszú. Az állatok télen sötétebb színűek és szőrzetük több rőt árnyalatú szőrszálat tartalmaz. Színük a tavaszi vedlés után a legszebb.

A tenyésztők által legkedveltebb fejforma a majdnem egyenes profilvonalú fej, széles homlokkal és fejtetővel, kissé kiálló szemboltokkal. Tapasztalatok szerint nagyon fontos a széles szarvtő, előnyös fejlődési erélyről árulkodik.
 

Feszty Árpád körképén szürke marhákból álló ökörfogatot ábrázolt

A szarv alakjára rengeteg kifejezés van. Ha széles szarvtőből indul, és hosszú, harmonikus alakulású, „címeres” szarvról beszélünk. A legkedveltebb alakú a táblás, a csákó, a gallyas és a szép alakulású lant alakú szarv. Ezen kívül ismernek még bajusz, csutak, nyársas, tülkös, kukora, villás, kecske, tulipán, pödrött, pörge, sodró, sodrott és balog alakú szarvakat is. A leghosszabb az ökör szarva, akár méteres is lehet. A bikáé valamivel rövidebb, 50–70 cm, de ennek is meg kell haladnia a fej hosszát. Legrövidebb, legvékonyabb szarva a tehénnek van. Szarvigazítót bikáknál nem, ökröknél régen használtak, hiszen az ökörfogat szépségét és ezzel együtt a gazda büszkeségét nagyban emelték a szép és azonos szarvállású állatok. A bikák szarvának hegyére szarvgombot helyeznek, hogy ne tehessenek kárt egymásban, és hegye a gyakori földhányás miatt ne rojtozódhassék ki. Színe kifejlett állatoknál a szarvtőnél piszkosfehér, középen fehér, a hegye felé eső egyharmada fekete. A borjaké és növendékeké sötétszürke.

A szürke marha nyaka hosszú, de keskeny és izomszegény. A tenyésztők a szívós, erős izomzatot kedvelik, de a tömeges izomkötegeket nem. A bikák tömege 700–900 kg, a teheneké 550–600 kg. A mar gyakran erősen kiemelkedik, s a mar és a szintén magas farbúb között a hát viszonylag alacsonyabb. Az állat mellkasa mély és hosszú, de nem dongás, szügye széles és izmolt. Végtagjainak felső részén nem nagy tömegű, de szívós izomzat található. Az ízületei nem terjedelmesek. A farka hosszú, csánk alá érő, dús bojtú. Tejtermelése mindössze 1000 kg, de laktációs időszakban elérheti a 4000 kg-ot. A tej zsírtartalma 5%. Az ökrök száraz, finom rostú húsa kevés intramuszkuláris zsírt tartalmaz, így elsőrendű leveshúst szolgáltat.

Igen intelligens és igénytelen állat, betegségekkel szemben rendkívül ellenálló. A tehén könnyen ellik, borjához nagyon ragaszkodik, féltőn óvja. Pusztulása esetén képes napokig bolyongani és keresni.

A Nyugat-Európában megjelenő kergemarhakór miatt felértékelődött a csak természetes, növényi eredetű táplálékot fogyasztó, garantáltan BSE-mentes szürke marha húsa, amely az állat lassúbb növekedése miatt tömörebb és tartalmasabb az egyéb eredetű marhahúsoknál; a vágásra tartott egyedek 3-3,5 éves korukban érik el azokat a paramétereket, amelyeket az intenzív hizlalásban tartott marhák 16-18 hónapos korukban. A fokozott BSE-mentességnek igen jelentős oka, hogy a magyarországi szürke marhák nem kapnak és soha nem is kaptak állati eredetű fehérjét tartalmazó tápot, takarmányt. Emellett az állomány mint génbank is jelentős.

A szürke marha kereskedelmi értékén kívül is nagy szerepet játszott a mindennapi életben, sajátosan épült be a paraszti termelés rendjébe. Csontjából enyvet főztek, a drága viaszgyertya helyett a paraszti háztartásokban marhafaggyúból készült gyertyával világítottak. A pásztorok több évszázados eljárással tartósították a húsát: az apróra vágott húst nagyon sós vízben megfőzték, majd kiterítették és megszárították, s szellős vászontarisznyában tárolták. Főzésnél személyenként fél marékkal tettek a bográcsba. Valószínűleg ez az étel lehetett a világhírű gulyás (és nem a gulyásleves!) elődje, amelynek egyik leghitelesebb leírását Erdei Ferenc adta:

"A szigorúan hagyományos gulyásfőzés technológiája az, ahogyan a gulyások főzték, ezért gulyás a neve. Ez adja a legízesebb marhahúslevet, s ez a legegyszerűbb főzési mód: a bográcsba egyszerre bele kell tenni a húst és a hagymát, hidegen hozzátenni a szükséges mennyiségű vizet, s feltenni a tűzre. Mindjárt bele lehet tenni a piros csövespaprikát, de sózni, paprikázni legjobb a felforrás után. És amikor már előrehaladt a hús puhulása, akkor kell hozzáadni a burgonyát, hogy egyszerre főjön meg a hússal. (…) Ám az így készült gulyás minden más marhahúslénél jobb ízű. Nem húslevesízű, nem is olyan, mint a paprikás, hanem a kettő között álló saját íze van."

Magyar bivaly  

Még alig száz évvel ezelőtt is fontos igavonó háziállatunk volt, a bivaly manapság szinte csak természetvédelmi területeken lehet találkozni velük.

Magyarországon a bivalyt a XVI. század óta tenyésztik. A történelmi Magyarországon 1911-ben még 155192 bivaly élt. Elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét. A II. világháború előtt még Mezőhegyesen is volt egy értékes bivalytenyészet.

A II. világháború utáni évtizedekben a bivaly tenyésztése a Kárpát-medencében szinte teljesen megszűnt. Napjainkban alig néhány tucatnyi állatot használnak gazdasági célokra. A bivalytehenek kétharmada a nemzeti parkok területén, főleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park és a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén él. A kápolnapusztai bivalyrezervátum Magyarország legnagyobb állományának ad helyet, egyben génmegőrzési feladatokat is ellát.

A bivaly marmagassága 150-180 cm. A tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600-700 kg, az ökröké 500-800 kg. Szarvai sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőre fekete, feketés barna vagy szürkés, szőrzete ritka, a fara kopasz. Az újszülött borjú dús szőrzettel jön a világra. A bivaly igénytelen állat, megeszi a kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket.

A bivaly hármas hasznosítású. Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50%-kal nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták.

Teje porcelánfehér színű, kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. Zsírtartalma eléri a 8%-ot, de a laktáció folyamán akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Híres bivalytejből készült sajt a mozzarella, a feta és a scheddar.

Húsa nem olyan értékes, mint a szarvasmarháé, sötét vörösesbarna, durva rostú, kevésbé porhanyós. Ellenben több foszfor és vas van benne, mint a marhahúsban. A bivalyborjúhús egyenértékű a marhaborjúéval.

A magyarországi bivalyállomány a törvényileg védett őshonos állataink közé tartozik.

A magyar házibivaly őse valószínűleg az indiai vadbivaly, az arnibivaly volt. Ez a hatalmas termetű, 190-200 cm-es marmagasságú állat, olykor a 2 métert is meghaladó félhold alakú szarvával ma már csak Kelet-India mocsaraiban található. A bivaly még a szürke marhánál is igénytelenebb állat, mert megeszi a kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket. A gümőkorral szemben edzett állat. Tejének zsírtartalma eléri a 8%-ot; a laktáció folyamán a zsírtartalom fokozatosan emelkedik, elérheti akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni.

Teje kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. A sajt mellett legkedveltebb terméke az "orda". Húsában több a foszforvegyület, mint a borsú húsában. Erdélyben - a Fogarasi havasokban, Kalotaszegen és a Sóvidéken - felújult a bivalytartás. Régi zoológiai leírásokban szerepel, hogy az avarok 560-ban Dél-Oroszországba bivalyokat vittek, sőt 596-ban Itáliába is szállítottak; ez azonban a bubalus latin szónak rossz fordításából következett, amely szó egyaránt jelent bölényt és bivalyt.

A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a XI. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi apátsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. A bivaly a Kárpát-medencei magyarságnak kedvelt állata volt, amely ma a kipusztulás szélén áll. Tejét és húsát fogyasztották, vastag bőréből talpbort, hámot és gyeplőt - az újkorban gépi hajtószíjat - készítettek. A házi bivaly igavonó ereje 50%-al nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták.

A történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt, 1935-ben a megcsonkított országban már csak 7069-es számláltak. Régebben Somogyban, Zalában és Mezőhegyesen tartottak nagyobb tenyészeteket. Magyarországon ma már csak néhány magángazdaságban találunk néhány egyedet. Erdélyben (Parajd környékén) és a Kárpátalján (Aknaszlatinán) nagyobb számban maradt meg; Kalotaszegen a bivalyt a "szegény ember marhájának" nevezték.