A múlt század derekán a gyors fejlődésnek induló magyar főváros mind lélekszámában, mind külső képében felzárkózott Európa nagy metropoliszaihoz. Már az 1860-as évektől foglalkozott a gondolattal, hogy vásárcsarnokok építésébe fog. Célja az volt, hogy az egészségtelen körülmények között működő régi piacokat időjárástól védett, fedett árucsarnokok váltsák fel, ahol ellenőrizhető a forgalomba kerülő élelmiszerek minősége, az árak pedig stabilizálódnak. De a gyors, urbanizációval együtt járó feladatok miatt csak 1879-ben vetődött fel újra az építés ügye. Európa több nagyvárosában (London, Párizs, Bécs, Berlin stb.) ekkor már felépültek az első jelentősebb vásárcsarnokok.

Az áruféleségekre szakosodott francia és angol csarnokoktól eltérően, a német gyakorlat mintájára e központi és több kerületi vásárcsarnok építését javasolta az erre a célra felállított bizottság. Az élelmiszer nagybani értékesítésére központi vásárcsarnokot, a hagyományos piacok felváltására kerületi csarnokokat terveztek. A nagybani csarnok egyben az egyik kerületi piacnak is helyet kellett adjon. A főváros így egy időben öt vásárcsarnok építéséről határozott.

A főváros középítési igazgatójának, Lechner Lajos javaslatára választották ki a Fővám téri helyszínt a Központi Vásárcsarnok felépítésére. Benne kapott helyet a nagybani piac és a déli kerületi vásárcsarnok. A Rákóczi, a Klauzál, a Hunyadi téren és a Hold utcában lévő kerületi piacot építettek. A Batthyány téren a program részeként hat évvel később, 1902-ben lett kész a hatodik kerületi vásárcsarnok.

Az épület terveinek elkészítésére 1892-ben nemzetközi építészeti tervpályázatot hirdettek, amelyre kilenc pályamű érkezett. P. Escande és J. Goumez (francia), Pecz Samu (magyar) és az Anger, Högner, Preil (német) tervezők által benyújtott terveket sorolta a zsűri első helyre. Értékelése szerint Pecz Samu készítette a legcélszerűbb tervet, ezért ő kapott megbízást a kivitelezési program összeállítására. De a francia tervezők és Pecz Samu között újabb tervpályázatot írtak ki, ami után végül is a magyar tervező kapott megbízást a kiviteli tervek elkészítésére.

1894. június 25-én kezdődött az építkezés. A következő év őszén már készen állt a csarnok teljes tetőszerkezete, 1896-ban pedig már csak a belső szakipari munkákon dolgoztak. Vastartóból készült a belső teherhordó szerkezet, a külső körítő fal téglából. Hidraulikus kézisajtóval gyártott, egyedi tagozatú idomtéglát használtak nyíláskeretezéshez, a nyerstégla homlokzat robusztusságát sárga és piros téglákból rakott geometrikus és sávos minták oldják. Az építészetileg hangsúlyos helyeken a párkányokat is téglaidomokkal díszítették. Az ekkor már nemzetközi rangú pécsi Zsolnay-gyár pirogránit elemei ékesítik a homlokzatot. A Fővám téri épületszakasz tetőszerkezetét és a két tornyot ugyancsak a Zsolnay-gyárból származó színes mázas cserepekkel burkolták. A homlokzatnak további hangsúlyt adnak a kő díszítőtagozatok. Párkányokat, konzolokat, épületdíszeket, lábazati elemeket készítettek faragott tömbkövekből.

1896. június 30-án a csarnokot már csak tíz nap választotta el az átadástól, amikor tűz keletkezett, s amely szörnyű pusztítást végzett. A tűz okára a majd egy évig tartó vizsgálat sem tudott fényt deríteni. A feltételezések szerint a héjazat javításakor egy kokszkosártól gyulladt ki a bádogozás alatti deszkázat. A csarnok főhajójának tetőzete 60 méter hosszon leégett, az épület vasszerkezetei átizzottak, néhány tartó teljesen eltorzult. Az építési vállalkozók szerencséje, hogy a tűz előtt nyolc nappal biztosítást kötöttek az épületre (biztosítási csalás? - a szerk.).

1896 októberére az átmeneti nehézségek ellenére is elkészült az épület, év végére a műszaki átadás is lezajlott. A kereskedők 1897. február 1-jétől árusíthattak a csarnokban, a hivatalos megnyitásra azonban csak 1887. február 15-én este 8 órakor került sor. Több ezren voltak jelen a megnyitón, s láthatták, amint az első tehervonat sípolva, ünnepélyesen begördült az épületbe.

A Vásárcsarnok épületének szélessége 60,61 méter, hosszúsága 220 méter. A főhajó 20,55 méter fesztávolságú. Ehhez mindkét oldalról merőlegesen 6-6, egyenként 17 méter széles, kereszt irányú hajó kapcsolódik, amelyeket 6 méter szélességű nyaktagok kapcsolnak össze. A csarnoktér legnagyobb belmagassága 28 méter. Az épület beépített alapterülete 10400 négyzetméter (az 1994-es rekonstrukció után a lehajtó területével nőtt a beépített terület). A teljes alapterület 24000 négyzetméter.

A vásárcsarnok körül óriási áruforgalom szerveződött. A főváros ellátására szánt élelmiszerek vidékről, külföldről ide érkeztek. Már a helyszín kiválasztásakor figyelembe vették, hogy a csarnok alkalmas legyen a közúton, vízen, vasúton érkező áru fogadására. Több mint 120 méter hosszú alagút vezetett a rakpartra, a Dunán szállított áru fogadására. Két kikötőhíd készült, pontonrakodót telepítettek a partvonal mentén. A vonat a nyugati oldalon, az épület teljes hosszában kiépített sínen érkezett.

Már a pályázati kiírás követelményei között is szerepelt, hogy a környező utcák közötti szintkülönbséget ki kell egyenlíteni. Pecz Samu a határos közterületekhez igazodva építette meg a pince fölötti födémet. A padló a végső tervben 1,585 métert lejt az épület átlója mentén, hogy lépcső ne akadályozza az áruszállítást. A lejtés nem egyenletes, a környező utcákhoz alkalmazkodik. Emiatt minden oszlopnál más magasságban váltja egymást a pincei tégla és a földszinten látszó vasszerkezet pillére.

A galéria és a pince padlója vízszintes, így nincs az épületben két egyforma magas oszlop, két azonos szintkülönbséget áthidaló lépcső. A telek torzulását mindkét irányban két, változó fesztávolságú pillérsorral egyenlítette ki a tervező. Ennek köszönhető, hogy az épületben egyetlen derékszög sem adódik, ami az óriási méretek miatt a belsőben nem érzékelhető.

Az épület 1 méter vastag betonlemezen áll. Erre építették a falak és a pillérek alapjait, majd efölött újabb betonlemez alkotta a pince padlóját. A talajvíz elleni szigetelés így könnyebben megoldhatóvá, a kettős padozat pedig a gépészeti vezetékek elhelyezésére vált alkalmassá. A pincefalakat oldalról döngölt agyaggal szigetelték. A pince raktárterületét gondosan kellett szigetelni. A körben kiépített angol aknák ablakain vezették be a friss levegőt, a tartóoszlopok közepén elhelyezett vascsövön át, a tetőre kivezetve oldották meg a teljes átszellőzést. A szellőzők a tetőn díszes Zsolnay kerámiafejben végződnek.

A fő és mellékhajók tetősík fölé nyúló oldalfalain hatalmas ablakok nyílnak. A tervező így gondoskodott a csarnok természetes megvilágításáról. Az épületben közlekedő gőzmozdony füstjét is el kellett vezetni. A tető gerincén teljes hosszában füstelvezető nyílást építettek.

A belső teret kocsiút osztotta két részre. A Dunához közelebb eső oldalra a nagykereskedők standjait telepítették, a másik oldalon a kerületi kiskereskedők kaptak helyet. A húsosok az átellenes utcai fronton, a fal melletti zárt pavilonokban árusíthattak. 2 méter magasságig fehér fajansz borította a hátsó falakat, oldalról sodronyhálóval rekesztették el egymástól az üzleteket. A húsosok és a középső kocsiút közötti területen helyezkedtek el az épület hosszában a zöldség-, gyümölcs-, sajt- és vajárusok. A kiskereskedői oldal legvégén tölgyfa tartályokból árulták portékájukat a halasok.

A vasúttal párhuzamosan, a kocsiútig terjedő területen volt a nagybani piac. A kocsin, vasúton vagy a Duna-partról érkező árut a nagy csarnoktérben árverezték.

Eredetileg tehát az egész tér átlátható volt, a standok csak „térbútorok" voltak a belsőben. Hátul a földszintes baromficsarnok zárta le az épületet. Itt volt az élőállatok vására, hogy ez a szagosabb tevékenység kellőképpen elhatárolódjék a piac többi részétől. A kiszolgáló helyiségek a fejépületben voltak.

Az 1897-ben készült rendelkezés előírta az árusítás rendjét, az áruk kezdésének módját. A bérleti rend meghatározásával az elsődleges cél az volt, hogy a csarnok rendjét fenntartsák, biztosítsák a tisztességes piaci feltételeket. Rögzítették, hogy mely standokon milyen áruféleségek értékesíthetők. Csak a meghatározott célra szolgálhatott a bérelt árusítóhely. Ha a bérlő nem rendezte kötelezettségeit a csarnoknak jogában állt az árut lefoglalni. A bérleti díjakat differenciáltan állapították meg.

A felszereltség miatt a legdrágább a halas áruda és a hűtőrekesz bérlete volt. Vele azonos volt a bor- és a pálinkaárusítás helyének díja. Harmadannyiba került az alapvető élelmiszerek árudáinak bérlete. Az élő és tisztított Baromfi, a tej-tejtermék, a zöldséges, a gyümölcsös, a kenyeres helyek voltak a legolcsóbbak. 20 négyzetméteres pincerekeszeket is lehetett bérelni.

Szigorúan korlátozták az áruszállítás és az árusítás időrendjét. Ellenőrizték a minőséget, a romlott vagy nem megfelelő minőségű árut visszaküldték a feladónak. A kistermelő vasúton is elküldhette terményét a csarnokba. Húst csak 5 kg-nál kisebb darabokban, zsákban, vagy vászonba csomagoltan lehetett a csarnokba küldeni. Megtiltották, hogy bivaly vagy növendék-marha húsát árulják. Baromfit és tojást csak ládában lehetett felküldeni.

Elég volt „Budapest Vásárcsarnok" címre vagy valamelyik kikiáltó nevére feladni, s az árut az árverésen kialakult áron értékesítették. 3-4 váltással 22 vasúti kocsit lehetett az épületbe betolni. A rakodásra három óra volt, ezután kitolták a vagont az épületből. A vasút 10% kedvezménnyel szállította a vásárcsarnokba címzett árut. Az épületben iparcikket is lehetett árulni. Kapható volt bádogosáru (edények), cserép-, agyag-, fa-, kádár-, kefekötő-, kosárfonó-, kötélverő-, papír-, porcelán-, szövet-, vas-, cipő és vegyes áru.

A bérlők díjmentesen használhatták az épület felvonóit. Ma csak csodálattal tekinthetünk arra a rendelkezésre, hogy „A vásár-csarnokban lévő távbeszélőt a közönség ingyen használhatja. Komoly czél nélkül a távbeszélők nem vehetők igénybe".

Látványos helyen függesztették ki a feliratot, amely megtiltotta, hogy az árusok a vevőkre rákiabáljanak. A baromfit az épületben nem lehetett szabadon engedni. A Központi Vásárcsarnok vezetőjének külön engedélye kellett ahhoz, hogy az „elcsigázott, eltikkadt baromfit a baromfiudvarban rövid időre kiengedjék".

Kihasználták a villamosközlekedés előnyeit is. 1903-tól minden nap áruszállításra berendezett kocsit csatoltak a villamosokhoz délelőtt 9-11 óra kőzött. Az árugyűjtő kocsik a vásárcsarnok mellett létesített kitérőn gyűjtötték össze a kiszállítandó árut. A villamoshoz kapcsolt kocsikkal a súlyos csomagok házhoz szállítását könnyítették meg. A budapesti vásárcsarnok-hálózat kedvezően hatott az ország élelmiszertermelésére. A Központi Vásárcsarnok nemcsak Budapestet, hanem a vidéket is ellátta áruval. Egyik fontos központja lett a nemzetközi kereskedelemnek is, hiszen innen indították külföldre a magyar élelmiszerszállítmányokat.

A csarnokban a II. világháború alatt nagy károk keletkeztek. Teljesen elpusztult a baromfi-csarnoknak nevezett hátsó, földszintes épületrész, és súlyosan károsodott a leghátsó kereszthajó is. Időközben a kereskedelem technológiájának változása, a közegészségügyi- és élelmiszerhigiéniai előírások zárt pavilonok építését követelték meg.

A hatvanas években sajnos elvesztette eredeti hangulatát a csarnok. Az épületen belüli építmények valóságos bódévárost alkottak a szép csarnoktérben. Az áruszállítás megkönnyítésére felső gépházzal megfejelt borzalmas lifttömböket építettek. 1968-ban homlokzatjavítási munkák folytak, a főhomlokzatot részlegesen árkádosították.

A csarnok 1991-ben életveszélyessé vált, így az épületet kiürítették. Az új követelmények szerint megújuló vásárcsarnok rekonstrukciójára 1992-94 között került sor. Az épület Tokár György, Hidasi Györgyi és Nagy Gergely építészek tervei alapján született újjá. A teljes műemléki helyreállítás során visszanyerte régi arcát mind a külső homlokzat, mind a belső tér.
 

Árufélékként szakosodott, teljesen új felosztású belső funkcionális rend alakult ki, amelyhez a pincében elkülönítetten kapcsolódnak az árufeltöltési útvonalak. A Sóház utca felől - az utcai szint alatt - új alagút épült. A pince szintjén a Dunához közelebbi hosszfőfalat a gépkocsiforgalom miatt több mint 100 méter hosszúságban pilléresíteni kellett.

Komoly nehézséget jelentett az épület gépészeti rendszerének kialakítása. Minden gépészeti berendezést, vezetéket, tetőn elhelyezendő szerelvényt rejteni kellett, hiszen a látványos belsőben egyetlen vezetéknek sem szabad látszania.

A rekonstrukció része volt a Duna alsó rakpartjára vezető alagút helyreállítása. Ez a II. világháború után mintegy negyven méter hosszúságban beomlott, de az alagút egy méter vastag vörösfenyő cölöpökön álló alaplemeze sértetlen maradt. Az alsó rakparton az alagút kijáratát is felújították. Ma erre szállítják el a hulladékot az épületből. Vízzáró kapu beépítésével a Duna áradásának esetén sem jut víz az épület pincéjébe. Újra működik a csarnok két homlokzati órája. Minden órában Kodály Zoltán: „Én elmentem a vásárba..." dallama csendül fel.

A Központi Vásárcsarnok nemcsak fontos kereskedelmi központ, hanem története során mindig látványos nevezetessége volt a magyar fővárosnak. Természetes, hogy budapesti látogatásakor - 1897. május 25-én - Ferenc József császár és magyar király is felkereste az épületet. Déli egy órakor érkezett, közel egy órát időzött, majd átlátogatott a Rákóczi téri csarnokba is. Magyarország uralkodóját feldíszített környezetben fogadták az árusok. A korabeli tudósítók szerint a Kálvin térig telve volt az út közönséggel. Ferenc József még az alagúton is végigsétált. Látogatását ezzel fejezte be: „Nagyon örülök, hogy e szép intézményt megtekinthettem és székes fővárosom nagyszerű előrehaladásáról meggyőződhettem".

Jeles nap volt a Központi Vásárcsarnok életében az is, amikor magyarországi látogatásakor 1897. szeptember 21-én a német uralkodó, II. Vilmos császár felkereste a csarnokot. Az egész épületet virággal díszítették, középre vörös szőnyeget terítettek. A látogatás végén előkerült a vásárcsarnok barna szattyánbőrből készült vendégkönyve, amelybe üdvözlő sorokat írt a császár.

A nagyszerű épületben a vásári forgatag jellegzetes hangulata, a kereskedők és a vásárlók kavalkádja ma is mindenkit magával ragad. A gazdag áruválasztéknak köszönhető, hogy az árufajtánként rendeződő pavilonok mindegyikének más a hangulata. A turisták ezrei fordulnak meg az épületben, sőt Budapest híres látogatóinak is állandó programja között szerepel a vásárcsarnok felkeresése, vásárlás a piacon. Az angol miniszterelnök, Margaret Thatcher, Lady Diana vagy a japán császár itt szerezhette egyik legkedvesebb budapesti élményét.

Európa sok nagyvárosában a 60-as, 70-es években a vásárcsarnokok áldozatul estek a városfejlesztésnek. Nálunk a központi és a kerületi vásárcsarnokoknak szerencsés sors jutott: megmaradtak, és így Budapest hat, ma is álló vásárcsarnoka kiemelkedő város- és építészettörténeti értéket képvisel.

Margaret Thatcher 1984-ben tett látogatást a Vásárcsarnokban

A teljes budapesti vásárcsarnok-hálózat régi szépségében, eredeti funkciójában maradhatott fenn napjainkig. Közülük a legnagyobb és a leglátványosabb a Központi Vásárcsarnok.

Történetét galériáján, a múlt századi öntöttvas portálelemek felhasználásával kialakított kiállításon lehet nyomon követni. A korszerűsítés óta a Központi Vásárcsarnok Budapest egyik leglátványosabb nevezetessége lett, és műemléki védettséget élvez. Megalkotója Pecz Samu, a magyar építészet egyik legrangosabb képviselője, emlékét a főhomlokzat konzoljába vésett aranybetűk hirdetik.

Nagy Gergely